Pordenonéban jártunk, némafilmeket láttunk
2012.10.24. 11:54

A 31.Pordenone Némafilmfesztivál posztere

Október 6 és 13 között az idén immár 31. alkalommal rendezték meg az olaszországi Pordenonéban a némafilmek fesztiválját, amit a Metropolis filmes folyóirat így reklámoz: "Egy ragyogó fesztivál, Trieszt és Velence között félúton, Pasolini szülõföldjén, Friuliban - a némafilmnek szentelve. Aki valamit is ad magára, legalább egyszer elzarándokol oda."

A 31. fesztiválhoz kapcsolódó videókat itt lehet megnézni a You Tube-on.

Itt olvasható a British Film Institute beszámolója.

Az idén két másodéves hallgatónk, Szász Barna és Németh Előd pályázott sikerrel a fesztiválon való részvételre.

Alább Szász Barni beszámolóját olvashatjuk:

"Odaérkezésünk előtt kicsit féltem, hogy mind elunom a mostani és az ezután következő életeimet, de szerencsére nem így történt.
A fesztivál fő tematikája idén – az író születésének kétszázadik évfordulója alkalmából – a Dickens-adaptációk voltak. Annak ellenére, hogy nem minden Dickens-filmre mentünk be, azt a párat, amit megnéztünk, pl. az Oliver Twisteket (ezek közül bemutattak egy 1919-es magyar változatot is Garas Márton rendezésében, erről Balogh Gyöngyi némafilmes blogjában olvashatunk részleteket), vagy a Christmas Carol-okat, vagy a Tale of Two Cities-eket nagyon hasznosnak találtam. Tanulságos volt látni, hogy mennyiféleképpen lehet megközelíteni ugyanazt a művet és ugyanabból a műből kiindulva mennyire el lehet... szúrni az adaptációt. Persze megvolt mindegyikből a kedvenc változatom, ami messze felülmúlta a többieket, és ezek legalább annyira, ha éppen nem még élvezetesebbek voltak, mint egy mai színes hangosfilm. A Tale of Two Cities a kedvenceim közé tartozik, amit a fesztiválon láttam, Frank Lloyd 1917-es változata ez.

Barni és a fesztivál

Ha már a kedvenceimről esett szó, muszáj megemlítsek egy párat, amikbe nagyon, de nagyon beleéltem magam. Legeslegkedvencebb filmem a Die Freudlose Gasse (A bánatos utca, 1925), G. W. Pabsttól. Annyira összetett, de mégis megragadó és őszinte ez a film... A végén majdnem sírtam. Meg közben is néha. Azért csak majdnem, mert kettővel mellettem egy ketyegő karórás férfi ült...
Dickens-adaptációk mellett Anna Sten filmeket is vetítettek. Ezek közül az Agent Provocateurt (1927) az Earth in Chains-t (1927) és a The Girl with the Hatbox-ot (1927) ajánlanám. Kedves arcú nő volt ez az Anna Sten és mindhárom film nagyon ütős. Ennek ellenére az indiai származású, de ízig vérig angol szobatársam nem volt ilyen jó véleménnyel az Anna Sten filmekről.
Szombaton estére érkeztünk meg, mert Előddel sétáltunk még egyet Velencében, mielőtt felültünk volna a vonatra, így nem érkeztünk meg az első vetítésre, 14:30-ra, hanem éppen az esti megnyitóra, Méliès a Verdiről elnevezett színházban Les Aventures de Robinson Crusoe-jára (1902). Úgy csomagostól, illatosan, megviselten, beültünk a harmadik emeletre, mert már tele volt a Verdi színház, aminek színpadára egy óriási vásznat húztak a fesztivál kedvéért. Idén nyitotta újra meg kapuit Pordenone a némafilmesek felé, mert eddig restaurálták a színházat. Szerencsénk volt.

Méliès a Verdi színházban

A szervezőktől kapott térképen bejelölték a hotelünket... vagy be próbálták. Ugyanis annyira kint volt Pordenone szélén, hogy a lap kereteként szolgáló fehér csíkot X-elték be. Egy hosszú kerülő után végül sikerült megkapnunk a Santint. Ez volt az a hely, ahol reggelente óriásiakat reggeliztünk, napközben visszajártunk pihenni, éjjel pedig aludni. Esténként ingyenes volt a kávé, vagy a tea. Alaposan ki is használtuk. ...
Testi szinten tehát hiányosnak mondható a kiruccanás, mert reggelente ügyesen megettem a főtt tojásaimat a sajtos zsemlékkel, leöntve annyi joghurttal amenyi csak belémfért. És lopkodtam gyümölcsöket is az ínségesebb időkre, amik sajnos elég hamar be is következtek. Reggel 07.00-től 09.30-ig volt csak reggeli. Reggelin kívül meg mást nem kaptunk. Úgyhogy ebédidőre ha akartál, ha nem, úgyis megéheztél. Első nap még vettünk tejet és valami olcsó kekszet, azt próbáltuk lenyomni kongó kis gyomrunkba, de aztán szép lassan hozzászoktam az éhséghez. Némafilmekkel nem is veszi annyira észre az ember.

Előd, tej, keksz

A program nagyon tömény volt, reggeltől estig nyomták a filmeket. Ezt hivatalosan csak a napi egy, 13.00 órai kezdetű kollégiumos találkozók/előadások/dialógusok szakították meg. Nem hivatalosan meg mi, ha éppen nem bírtuk. Naponta más-más téma színesítette (éh)ínséges napjainkat a beszélgetések alkalmával. Anna Sten, elfeledett stúdiók, Steinhoff, a náci rendező...
Ennyit még életemben nem halucináltam, mint ezalatt a szűk egy hét alatt. Annyira fáradtak voltunk, hogy nem is érdemes ecsetelni. Voltak filmek, amiket meg szerettem volna nézni, de egyszerűen képtelen voltam rá, mert csukódtak le a szemeim, bicsaklott ki a nyakam, a fejem meg lengett jobbra-balra... Úgyhogy ha láttam, ez nem tetszetős verzió, dőltem ki, tartogattam az erőmet a jobbra. Vagy egyszerűen a következő filmre. Volt olyan, hogy azt álmodtam/hallucináltam, hogy egy hamburgert emelek a számhoz, és beleharapok... és a harapás kezdeténél visszaestem Pordenonéba a székbe, és haraptam egy akkorát üresbe, hogy még csattogtak a fogaim. ...
Így, vagy úgy, de minden nap egy érdekes élmény volt.
A The Spanish Dancer (1923) és a Le passion de Jeanne d'Arc (1928) szerintem mindenkinek csoda számba menő élmény volt. A Spanish Dancert éppen most sikerült összeeszkabálni többféle különböző 16 és 35mm-es kópiákból, az inzerteknek pedig utánajártak és a hiányzókat kipótolták. A kor legnagyobb szereplő-statisztagárdáját megmozgató film volt ez. Gyönyörű volt látni annyi embert egyszerre a képernyőn. 1923-ban... A jelmezek, a díszletek részletesen ki voltak dolgozva. A Jeanne d'Arc-ot pedig egy templomban néztük meg, kicsi faszékeken. Ez alkalommal egy Touve Ratovondrahety által komponált élőzenei kísérettel előadott verziót láttunk.
Megérte elmenni? Megérte!"

Jeanne D'Arc passiója a Duomo San Marcóban

További fotók a fesztiválról.