Csoportos kutatás: KPI-Egyetemi Kutatási Program 2017-2018

Kutatásvezető: Blos-Jáni Melinda. Tagok: Virginás Andrea, Mira Marincaș, Újvári Dorottya, Patrubány Csilla, Kacsur Krisztina, Kötő Emese.

A kutatási terv leírása: A tervezett kutatás tágabb értelemben egy történeti korszak vizuális kultúráját célozza meg, annak sajátosan Erdélyre jellemző történeteit. A második világháború előtti időszak vizuális kultúráját ebben a kutatásban a fényképezéshez kapcsolódó történetek prizmáján keresztül közelítjük meg. A fénykép médiumának populárissá válása az 1900-as években kezdődött el, előzetes kutatásaink alapján ez a tendencia erdélyi viszonylatban a két világháború közötti időszakban tetőződött. Az olyan folyóiratok, mint a Fényképészeti Lapok, Erdély, Pásztortűz vagy Művészeti Szalon hírt adtak a műkedvelő fényképezők tevékenységeiről: kiállításokról, versenyekről, fotókurzusokról, fotós túrákról. Ezzel egyidőben a napilapok, a nyomtatott sajtó is előszeretettel használt illusztrációként fotókat, amelyek fokozatosan átvették a grafika helyét. Az erdélyi városokról nagy számban gyártott képeslapok (amelyek az 1890-es évek végétől lettek népszerűek), arról tanúskodnak, hogy az urbanizáció hatására az erdélyi városok is a látványtársadalom helyszíneivé váltak (Gyáni 1999; Keszeg 2016).

Az erdélyi városokban már a 19. század közepétől működtek fotóstúdiók, ennek történetét csak töredékeiben ismerjük, a legjobban dokumentált története, a hivatásos fényképészeknek van, akik igyekeztek ellátni a különböző társadalmi rétegek fényképek iránti igényeit. Szathmáry Pap Károly, Veress Ferenc vagy a Dunky-fivérek olyan 19. századi erdélyi fényképészek, akiket ma a köztudat inkább alkotóként tart számon, mint kisiparosként vagy műteremtulajdonosként (miközben munkájuknak ilyen aspektusa is volt). Arról viszont még sokkal kevesebbet tudunk, hogy kortársaik hogyan tekintettek rájuk, milyen elvárásaik voltak velük szemben, hogy milyen vizuális műveltségük lehetett a műtermi fotósoknak. A fényképészet erdélyi történetéről írott szövegekben (pl. Fényképészek és műtermek Erdélyben 1839-1918, Miklósi-Sikes Csaba, 2001) az 1918 utáni időszak egy vak folt az adatok terén is, de a mélyfúrások, az esetelemzések is hiányoznak. Úgy érzékeljük, hogy az erdélyi fotótörténet narratívájában még sok a hiátus, további történeti kutatásokra, és társadalomtudományos érzékenységű interpretációkra, esetelemzésekre volna szükség.

Jelen kutatás a történettudomány és a mediális kultúratudomány érdeklődési pontjait hasznosítva szeretné vizsgálni a 20. század eleji erdélyi vizuális kultúrát, a fényképezés médiumának a hétköznapivá válását, a nem hivatásos fényképészek és a fényképhasználók vizuális műveltségének mintázatait.

A kutatócsoport tagjainak korábbi munkái alapján már felszínre kerültek amatőr fényképészek történetei (l. Látható Kolozsvár kiállítás, 2016), illetve kolozsvári fotóstársaságok, egyesületek dokumentumai, amelyek félig-meddig formális társadalmi keretét alkották a szabadidős tevékenység gyanánt fényképező amatőröknek (a KAC fotóklubról és a Tessar Teke Társaságról l. Blos-Jáni 2015, Újvári 2016). Az új kutatás során reményeink szerint a fényképész egyesületek névsorai alapján majd kirajzolódik az erdélyi műkedvelő fotós társadalmi hálója, vizuális műveltsége, újabb fénykép-hagyatékok válnak elérhetővé, illetve digitalizálás révén kutathatóvá (1). Ennek érdekében interjúkat készítünk, korabeli periodikákat, szövegeket tanulmányozunk. A kutatás a 20. század eleji fényképhasználóra is figyelne, a vizuális önreprezentáció módozataira, amit családi/privát fényképalbumok elemzésével valósítanánk meg (2). És harmadrészt a fotografikus kép vizuális kultúrájának nyilvánosság előtt kultivált változatait vizsgáljuk, főként képeslapok és korabeli periodikák illusztrációinak elemzése alapján (3).